Akit szeret az Úr...
Réka érezte, hogy ezután a kiadós vita után férje
meghívását, hogy látogassák meg a szüleit, csak az udvariasság diktálja.
Egyedül akart maradni, hogy gondolkodhasson. Semmi kedve nem volt a férfi
családjával eltölteni néhány hűvös napot, tele visszafojtott indulatokkal. Magányra
vágyott. Ami gyógyítana. Kimondhatatlan fáradtságot érzett.
Miután a férje elment, ő is
biciklire ült, és a kiserdőbe kerekezett. Hogy hallhassa a madarakat, a szél
susogását. Talán tőlük megtudhatná, hogyan tovább... Leült egy mohával benőtt
nagy kőre. Hátát egy fenyőnek támasztotta. Behunyta a szemét, és igyekezett
minden gondolatot kisöpörni a fejéből. Nem tépelődni semmin, csak úgy pihenni
minden cél nélkül. Tudta, hogy egyedül van, nem jár erre senki. Most nem is
hiányoztak az emberek. Csak nyugalmat akart.
A kora reggeli órákban egyre
inkább éledezett az erdő. Valami koppant. Épp a lába elé esett egy fenyőtoboz.
Réka felnézett, és egy mókust látott, amint átugrott a szomszédos fenyőre.
Leszaladt a fatörzsön, a fűben folytatta játékos táncát. Egy másik követte,
önfeledten kergetőztek. Réka megmoccanni sem mert, nem akarta elriasztani őket.
De azok a félelem legkisebb jelét sem mutatták. Jókedvükkel megfertőzték a
lányt. Csendesen, sokáig figyelte őket. Amikor eltávolodtak, mintha magukkal
vitték volna Réka bánatát is. Mint aki akkor ébredt, szétnézett. A belső
szorongása eloszlott, és rácsodálkozott a tájra. Nem a nagy egészet figyelte,
hanem az apró részleteket. Lába előtt virágzott a harangvirág. Olyan kedvesen
hajladozott az enyhe szellőtől, úgy tűnt, mintha a ledöntött bicikli kereke
alól nőtt volna ki. Réka arra gondolt, milyen jó, hogy nem taposta le. A
kelyhében megcsillant egy pici harmatcsepp. "Hogy férhet el ennyi szín egy
kis harangvirágon?" - morfondírozott magában. Lila virágának nem is tudta
megszámlálni az árnyalatait. Fény és árnyék játszadoztak rajta. Nem valakitől kapott
virágot, hanem a virágtól kapott valamit. Kellemes melegség járta át. Mintha
mégsem lett volna egyedül. Akkor, ott társra lelt ebben a kis harangvirágban.
Minél közelebbről vizsgálta, annál szebbnek látta.
- De jó, hogy pont itt nyíltál
ki! Mintha valaki közvetlenül nekem ültetett volna. Hogy megnyugtass. Vajon
hogy került ide az a száraz mag, amiből aztán kicsíráztál, életre keltél?
Lehet, hogy a szél itt tette le véletlenül, vagy kiesett egy rigó csőréből?
Milyen csodálatos, hogy aztán megfelelő mélységbe került a földbe, kapott
vizet, elegendő napfényt, hogy aztán létezhessél.- Réka óvatosan kikerülte,
hadd virítson tovább, hátha másnak is élményt nyújt majd.
- De honnan lett az első mag? Az
első hal, az első ember? Miért születtem éppen én? Miért pont ilyen vagyok?
Valaki ezt így tervezte, vagy csak véletlenül történt? Kell, hogy legyen minden
embernek egy feladata ebben az életben. Egy titkos küldetése. Mert különben nem
lenne értelme annak, hogy a világra jött. Hirtelen egy idézet villant át az
agyán, amit nemrég olvasott. Egy középkori egyetem faláról való:
"Csodálatosak az Isten tettei. Bárki kutathatja, akinek kedve telik
benne."
- Az Isten. Ott van minden titok fölött. Milyen régen nem jutott
eszembe. Évek óta nem imádkoztam. Miért nem vettem észre, hogy szükségem van
rá? A körülöttem zajló világ lekötötte minden figyelmem, saját belső
gondolataim eltereltek a lényegről. Kell, hogy létezzen! Mert akkor nem
léteznék én sem...
Megnyugodva indult haza, és
elhatározta, hogy holnap vasárnap lévén elmegy a templomba. Ami ott van nem is
messze tőlük. A harangszó elhallatszik a házukhoz, mégsem gondolt arra soha,
hogy az neki is hívó szó. És itt az erdő csöndjében meghallotta ezt a harangot.
Alig várta a holnapot, hogy ott lehessen. És várta haza a férjét, hogy
hozzásimulhasson. Mert máris hiányzott. Érezte, hogy a reggeli vitájuk csak még
jobban összekovácsolta őket.
Reggel Réka korán ébredt,
jókedvvel készült az istentiszteletre. Mint egy találkozásra, amire régóta
várt.
Évek óta nem járt templomban. Az utolsó padba ült le. Amikor meglátta a
tiszteletest, elcsodálkozott. De hiszen ez Jánosi Ferenc! Kolléganője, Sarolta
fia. Sosem mondta, hogy a fia pap. Milyen keveset tudunk egymásról... Furcsa volt
most palástban látni a férfit, aki gyakran eljött az anyja munkahelyére. Igaz,
eddig nem sokat beszélgettek. Hát a templomba kellett eljönnie, hogy jobban
megismerje. Hallgatta a szavait. Mély, megnyugtató hangon beszélt. Oda kellett
rá figyelni. Minden mondatának súlya volt. Nem üres locsogás, érződött, hogy
meggyőződésből beszél. Vallja is, amit mond, elgondolkodtat. A 8. zsoltárból
idézett: "Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat,
amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó - mondom, - hogy törődsz vele, és az
emberfia, hogy gondod van rá?" Beszélt Isten végtelen és türelmes
szeretetéről. Rékának erősebben, hevesen dobbant a szíve, amikor végiggondolta
a példabeszédekből vett idézetet: "Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, és
pedig mint az atya az ő fiát, akit kedvel." Bizony, néha szükség van a
dorgálásra, hogy jobbá váljunk tőle. Nem élhetünk elkényeztetett gyerek
módjára, aki bármit megtehet, amihez éppen kedvet érez. Vagy ha mégis, annak
kárát látjuk az utolsó napon. A számvetés idején. A templom kórusának csengő
hangja rásimult Réka kisverébként verdeső lelkére. "Az Ő szeretete olyan nagy,
hogy fel sem mérhetem. Nem tudja felfogni az emberi értelem. Mikor bűneim súlya
alatt a Golgotára ment, meghalt azért Ő, hogy én élhessek..." Amikor a záró
imádságot közösen mondták, Réka próbálta visszatartani feltörő könnyeit. De
érezte, hogy hasztalan. Ezek a könnyek megtisztították, fokozatosan kisöpörték
a benne lévő, összegyűjtött haragot. Megbékélt a világgal, megbékélt a férjével
és önmagával. Komolyan vette az imádság sorait, és bizalommal tekintett a jövő
felé.
A templom udvarán, ahol már
kevesen maradtak, odament a tiszteleteshez. Az megismerte őt, barátságosan
üdvözölte. Együtt indultak ki a kapun, közben beszélgettek.
Amikor a kávéház elé értek, Ferenc meghívta egy capuccinóra. A nyitott teraszon
találtak üres asztalt, oda ültek le beszélgetni. De nem nagyon hallották egymás
hangját, mert egy nő hangoskodott a közeli asztalnál. Veszekedett egy férfival,
aki valószínűleg a párja lehetett. Látszott, hogy a nő ittas, nem volt teljesen
magánál. Az odakiáltott vádak után keserves zokogásban tört ki.
Réka kissé megvetően jegyezte meg:
- Micsoda viselkedés ez! Leitta
magát, aztán itt cirkuszol.
- Pedig valószínűleg nagy baja
lehet, ha eddig eljutott. Vajon milyen probléma vezetett idáig? Mi, emberek
általában könnyen és elhamarkodottan ítélünk. Rásütünk valakire egy bélyeget,
pedig lehet, hogy tévedünk. Milyen jogon szóljuk le? Lehet, hogy olyan
kilátástalan az élete, amelyből nem könnyű kilábalni. Azt nem mondom, hogy
lehetetlen is, csak ő most nem látja a megoldást. Nem is tudunk róla semmit.
Ahelyett, hogy megkérdeznénk: - Segíthetünk valamiben? - inkább leszóljuk. Most
nem rólad beszélek, csak úgy általában magunkról. Sokszor néhány jó szóval is
segíthetnénk. De mi tovább rontunk a helyzeten azzal, hogy kigúnyoljuk, és
magára hagyjuk a másikat.
- Most zavarba hoztál. Belátom, hogy van igazság abban, amit mondasz. Én
nem vagyok képes arra, hogy minden embert szeressek. Ha valaki engem sért meg, nem nagyon tudok
mosolyogni rá. Nem tudok a felém dobott kőre lágy kenyérrel válaszolni. Van
olyan ember, aki tud?
- Csak Isten által. Aki maga a
szeretet. Te nem érzed, hogy Ő szeret? Pedig miattad kel fel reggel a nap, vagy
hoz örömet az első hóval. Neked is nyílnak tavasszal a virágok és árasztanak jó
illatot a levegőbe. Miattad csillagfényes az égbolt nyári éjszakákon. Hagyd,
hogy Isten szeressen téged! Tapasztald meg a jóságát. Olvastad-e már a Bibliát,
az Élet Könyvét? Ha nem, nyisd fel és tartsd a kezedben. Ismerkedj vele. Ne
félj tőle! Abban mindent megtalálsz, amire szükséged lehet. Amit ő megígér, az
nem üres szó, hanem valóság.
- Mégis miért van ennyi szenvedés?
Itt ez a nő is a szomszéd asztalnál. Láthatóan gyötrődik. És sokan rajta kívül.
Aki fájdalmakkal telve kínlódik, hogy vehetné észre, hogy őt is szereti az
Isten?
- Ez tényleg fontos kérdés.
Kezdetben én is azért imádkoztam, hogy előbbre jussak, legyek valaki. Helyette
kaptam képességet arra, hogy gondolkodjak, és erőt a testembe, hogy
dolgozhassak. Bátor akartam lenni, aki legyőzi az oroszlánt is. Ehelyett
veszélyek zúdultak rám, amelyeket megtanultam legyűrni, igaz néha keservesen,
de végül sikerrel. Ha erőt kértem az Úrtól, ő megedzett a nehézségek által.
Imádkoztam, hogy szeretni tudjak, és ne legyek keserű. Találkoztam elesett,
beteg, már minden célról lemondott emberekkel, akiken segíthetek. Elégedett
vagyok, mert a legtöbb vágyam teljesült. A legnagyobb óhajom az, hogy egyszer
szemtől szembe köszönhessem ezt meg Istennek, ha eljön az ideje.
- Boldog ember vagy.
- Igaz. Mert tudom a titkot.
"Ímé, boldog ember az, akit Isten megdorgál; azért a Mindenhatónak
büntetését meg ne utáljad! Mert Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei
meg is gyógyítanak. Hat bajodból megszabadít, és a hetediken sem illet a
veszedelem téged."
- Nekem is jutott bőven nehézség az
életben, de én még sosem láttam ilyen szemszögből a sorsomat. Képes leszek rá
valaha? Otthon, a gimnáziumban a filozófiatanárom feltette a kérdést, hogy
vajon igaz lehet a teremtés elmélete? Kapásból soroltam a cáfolatokat és a
benne rejlő ellentmondást. De tegnap, az erdő csöndjében úgy éreztem, nem
vagyok egyedül. Ahogy körülnéztem, Istent láttam mindenütt. Ott volt a
növényekben, a felhőben, a harmatcseppben. Nem akarom újra elveszíteni. Elég
sokáig éltem nélküle.
- Csak merd megnyitni a szíved
Isten felé, ő majd válaszol a kérdéseidre. Engedd Jézust a szívedbe. Ha hagyod,
kisöpör minden rosszat belőled. Ne szorongasd a lelkedben a múltad rútságait,
hanem nyújtsd felé, Ő megtisztít és megszabadít ezektől. Megáldja életedet. Ne
takargasd előle azt a sok rosszat, amit az évek alatt magadba szedtél. Mert
belelát a legsötétebb zugba is a szíved mélyén. Jobban ismer téged, mint te
magadat. Tudja az indítékaidat. Támaszkodj rá, mert a magad erejéből képtelen
vagy az önzetlen szeretetre.
- Nos, ennek megértése számomra még
nem könnyű...
- Itt ez a könyv, olvasd el. Ha
pedig kérdésed van, a templomban megtalálsz.
- Köszönöm. Jól esett elbeszélgetni
veled. Most tele vagyok kétségekkel és kérdésekkel, de azért reménységgel is.
Viszlát, Ferenc! Örülök, hogy beszélgethettünk.
- Viszlát! Remélem, majd eloszlanak
a kétségeid!
Hazafelé össze-vissza csapongtak
Réka gondolatai, csak egyet tudott biztosan, hogy rendbe kell szednie az
életét. Este, miután telefonon jó éjszakát kívánt a családjának, rögtön
nekifogott a könyv olvasásának. Különböző emberek írták le, hogyan érezték meg
Isten gondviselését, hogyan tapasztalták meg csodáit. Ámulva olvasta egyiket a
másik után. Némelyiket hihetetlennek tartotta. Volt, amit háromszor is
elolvasott. Mint a hóviharról szólót: "Szokatlanul kemény tél volt.
Február 8-án olyan hófergeteg tombolt, hogy néhány háztető beszakadt a hó súlya
alatt. Egy notórius betörő úgy találta, hogy éppen alkalmas az idő a
cselekvésre. Egy keresztény családhoz tört be, kirámolta a földszintet, aztán
felment az egyik emeleti hálószobába, ahol egy kisbaba aludt. Attól tartva,
hogy a kicsi fel fog ébredni és elárulja őt, kivitte a házból, és letette a
hóra. A baba hamarosan felébredt és sírni kezdett. Sírása felébresztette az
anyát, majd az apát is, aki kijelentette, hogy szerinte kívülről jön a hang.
Alig léptek ki az ajtón, amikor beomlott a tető. Később a betörőt holtan
találták a romok alatt, aki még holtában is zsákmányát szorongatta."
Rékának eszébe jutott egy régi
emléke még abból az időből, amikor megszerezte a jogosítványát. Eger felé
tartott az autóval, még nem volt sok gyakorlata a vezetésben. Egy forgalmas
kereszteződésben nem adta meg az elsőbbséget, és a Stop tábla ellenére nagy
sebességgel belehajtott a keresztirányú forgalomba. Két kocsi között úgy
száguldott át, hogy egyiket sem érintette, pedig csak centiméterek hiányoztak
hozzá. A következő sávba már nem rohant bele, mert pillanatok alatt keresztbe
állt az út közepén, így mások ki tudták kerülni. Még most is emlékszik az út
szélén álló emberek megdöbbent, falfehér arcára. Volt, aki az öklét rázta, mások
hitetlenül ingatták a fejüket. Továbbmenve hálát adott Istennek, mert érezte,
hogy csak az ő segítségével volt képes egy karcolás nélkül ezt megúszni.
Krízishelyzetben nincs más, akitől segítséget várhatnának az emberek.
Így volt ez Rékával akkor is, amikor tizenkét éves korában megbetegedett Csöpi
nevű kiskutyája. Az orvos injekciózta, bíztatta, hogy van remény a
megmentésére. De estére a kutya nagyon rosszul lett, keservesen sírt,
vonyított. Szelíd szemeivel könyörgött, hogy Réka segítsen rajta. Ő pedig tehetetlen
volt, majd a szíve szakadt meg a kutyáért. Éjfél felé már nem bírta hallgatni
panaszos sírását, látni nagy fájdalmait. Ekkor jutott eszébe Isten, és
imádkozott, hogy szabadítsa meg ezt az ártatlan jószágot a szenvedéseitől.
Abban a pillanatban, ahogy kimondta az áment, a kutya örökre elhallgatott.
Rékának azóta is sokszor eszébe jutott ez a pillanat. Meghatározó élménnyé
vált, hiszen ez volt a legkönyörületesebb megoldás. És amire ő saját erejéből
képtelen volt, azt Isten megcselekedte helyette.
Visszaemlékezve ezekre az
esetekre, most kezdte érezni Isten végtelen szeretetét és irgalmát. Csodálkozva
tapasztalta, hogy vágy ébredt benne Isten Igéje, a Biblia iránt. Máté
evangéliumát olvasva megértette Jézus helyettes áldozatát. Ráébredt, hogy az ő
bűnei miatt is ömlött Jézus vére. Fájó sebek és rég eltemetett események törtek
elő lelkéből. Megvallotta Istennek ezeket, és hitte, hogy bűnei megbocsáttattak
a Krisztusért. Soha nem tapasztalt örömöt és hálát érzett, s most már tudta,
hogy betöltődött lelkében az az űr, amit egyedül csak az Isten fia, Jézus
Krisztus tölthet be.