Gyöngykapu
Rólam
Marosvásárhelyen születtem 1969-ben. Tiszalúcon nőttem fel, s itt élek ma is. A miskolci Herman Ottó Gimnáziumban érettségiztem, majd Sárospatakon szereztem tanítói diplomát. 2001 óta írok verseket és prózákat. Festészettel és fotózással is foglalkozom. A Magyar Alkotók Internetes Társulásának vagyok a tagja. Írásaim több antológiában jelentek meg, pl: Az őszi fényben tündöklő szerelem, Őselemek, Természet 2017, Zsongó tündöklés, Időörvény, Az istenek árnyékában, Ne vígy minket a kísértésbe, Kettőezer-kettő éjszaka meséli, Múzsák tánca, Nyitott kapuk előtt, Égtájak, Nyitott szívvel, Lázadó dalnok, Éltető forrás, Aranyló búzaszemek, Tarcali antológia, Szavakba szőtt idő, Földről nézve, Élni Szent Ajándék, stb.
Saját regényem címe: Parázsló szív, 2019-ben jelent meg a Könyvműhely kiadásában.
2023-ban megjelent a Nyári szellő, hová mész? c. gyermekverses kötetem.
2010-ben beválogattak A Sajó és a Rima mentén című, 20 magyar és 20 szlovák alkotót bemutató kötetbe.
2017-ben a marosvásárhelyi Fókusz Öko Központ által meghirdetett "Életterek a jövőből" c. nemzetközi fotópályázaton 2. helyezést értem el a "Nagyvárosi oázis" című alkotásommal.
Gyermekverseimet rendszeresen közli a Mesefarm, egyéb írásaimat a Poet.hu és a Monoki Árpád Fejedelem Szalon.
Három versemet megzenésítette Karády István, 6 versemet pedig Németh Nyiba Sándor.
Kiállításaim eddigi állomásai: Tarcal, Kisgyőr, Sajóvámos, Székesfehérvár, Tiszalúc, Miskolc, Putnok, Budapest, Sárospatak, Rimaszombat, Marosvásárhely.
Gyermekverseim a következő weblapon olvashatóak: https://nyari-szello-hova-mesz.webnode.hu/
Virtuális galériámba betekinthetsz a https://domahidi-klara-virtualis-galeriaja.webnode.hu/ oldalon.
Igés képeimből válogatást a https://bibliai-igek7.webnode.hu/?fbclid=IwAR3QE1qVHYl7J8cGzNNk6CkpLpGHKj17p9fbQLNNlp6FU-WoxkDRMECxikg oldalon láthatsz.
Ezen a weblapon az Isten szeretetéről és kegyelméről szóló verseimet és prózai alkotásaimat szeretném bemutatni. Melléjük illusztrációként igés képeket készítettem saját fotóimra.
Albert Einstein:
"Bárki, aki tudományos kutatásba fog, nem kerülheti el azt a meggyőződést, hogy abban, amit mi természettörvénynek nevezünk, valamilyen szellem nyilvánul meg. Mérhetetlenül kiválóbb szellem ez, mint az emberi értelem, s az embernek a maga szerény képességével alázatot kell érezni előtte."
Szent Ágoston: "Ha Isten nem pirult el attól, hogy embertől született, az emberek szégyellik, hogy Istentől születtek?"
"Semmi sincs, ami be tudná tölteni az emberi szívben tátongó ürességet, csak Isten. Nincs más megoldás a háborúkra, előítéletekre és igazságtalanságokra; csak Isten. Nincs semmilyen kielégülés, amely csillapítani tudná az emberi test sóvárgását, csak Isten. Nem ad igazi gyógyulást a megtört szívűeknek, a magányosoknak és a kétségbeesetteknek, csak Isten. Nincs más fordulópont, amely kiszabadíthatná az embert züllöttségéből, csak Isten. Nincs más szabadulás függőségből, bánatból, csak Isten." (Bob Gass: Győzelem a függőség felett)
Pósa Lajos: Ősszel "Porszem vagyok én csak ezen a világon,
De kegyelmed érzem, nagyságodat látom."
Blaise Pascal: "Minden ember szívében van egy Isten-alakú vákuum, melyet sohasem lehet betölteni semmilyen teremtett dologgal. Csak Isten töltheti be azt, Jézus Krisztus által kinyilatkoztatva."
"A kereszténység nem arról szól, hogy nekünk mit kell tennünk, hanem arról, AMIT ISTEN TESZ ÉRTÜNK." (Reinhard Bonnke)
Tartalom
Kezdőlap
1. Krízishelyzet
2. A templom vonzása
3. Dupla kávé
4. Az Úr van itt...
5. Egy erős kéz
6. Érett kukoricacső
7. Húsvét hétfő
Örömüzenet
- Nyiss kaput...
- A kereszt
- Örömüzenet
- Pedig ismersz...
- Őszi ima
- Kegyelem
- Örök reménységgel
- Lépések Jézussal
- Sodró árban
- 1. Zsoltár
- 4. Zsoltár
- 6. Zsoltár
- Válassz!
Új irány
- Néked énekelni
- A Teremtőhöz
- Mégis
- Új irány
- Szent tűzzel
- Hozzád vezet
- Veled
- Feltámadás
- Irgalom
- 2. Zsoltár
- 5. Zsoltár
- 7. Zsoltár
- Könyörület (Ima a hitetlenekért)
Gyöngykapu
- Pislogó gyertyafény
- A keskeny úton
- Szent tűz
- Hála
- Új reménnyel
- Mennyei remény
- Csend
- Üzenet
- Göröngyös utakon
- 3. Zsoltár
- Égbolt
- Megváltás
- Veled élni (Válasz az Atya szerelmes levelére)
Szent tűzzel
1. Akit szeret az Úr...
2. Te már észrevetted?
3. A jó és a rossz örök harca
4. Szomorúságaink
5. Gyöngykapu
6. Tégy jót!
7. Vágyaink
8. Perceink
9. Csoda
10. Bezárt éjjeli lepke
11. Világmegváltás
12. Terveink
13. Megtaláltam a Messiást!
14. Magaslaton
Krízishelyzet
Krízishelyzetben nincs más, akitől
segítséget várhatnának az emberek, csak Isten.
Így volt ez
Rékával akkor is, amikor tizenkét éves korában megbetegedett
Csöpi nevű kiskutyája. Az orvos injekciózta, biztatta, hogy van
remény a megmentésére. De estére a kutya nagyon rosszul lett,
keservesen sírt, vonyított. Szelíd szemeivel könyörgött, hogy
Réka segítsen rajta. Ő pedig tehetetlen volt, majd a szíve
szakadt meg a kutyáért. Éjfél felé már nem bírta hallgatni
panaszos sírását, látni nagy fájdalmait. Ekkor jutott eszébe
Isten, és imádkozott, hogy szabadítsa meg ezt az ártatlan
jószágot a szenvedéseitől. Abban a pillanatban, ahogy kimondta az
áment, a kutya örökre elhallgatott. Rékának azóta is sokszor
eszébe jutott ez a pillanat. Meghatározó élménnyé vált, hiszen
ez volt a legkönyörületesebb megoldás. És amire ő saját
erejéből képtelen volt, azt Isten megcselekedte
helyette.
Visszaemlékezve erre az esetre, most kezdte érezni
Isten végtelen szeretetét és irgalmát. Csodálkozva tapasztalta,
hogy vágy ébredt benne Isten Igéje, a Biblia iránt. Máté
evangéliumát olvasva megértette Jézus helyettes áldozatát.
Ráébredt, hogy az ő bűnei miatt is ömlött Jézus vére. Fájó
sebek és rég eltemetett események törtek elő lelkéből.
Megvallotta Istennek ezeket, és hitte, hogy bűnei megbocsáttattak
a Krisztusért. Soha nem tapasztalt örömöt és hálát érzett, s
most már tudta, hogy betöltődött lelkében az az űr, amit
egyedül csak az Isten fia, Jézus Krisztus tölthet be.
A templom vonzása
Réka
gondolatai ide-oda csapongtak. Az
Isten. Ott van minden titok fölött. Milyen régen nem jutott
eszembe. Évek óta nem imádkoztam. Miért nem vettem észre, hogy
szükségem van rá? A körülöttem zajló világ lekötötte minden
figyelmem, saját belső gondolataim eltereltek a lényegről. Kell,
hogy Isten létezzen! Mert akkor nem léteznék én
sem...
Megnyugodva
indult haza, és elhatározta, hogy holnap vasárnap lévén elmegy a
templomba. Ami ott van nem is messze tőlük. A harangszó
elhallatszik a házukhoz, mégsem gondolt arra soha, hogy az neki is
hívó szó. És itt az erdő csöndjében meghallotta ezt a
harangot. Alig várta a holnapot, hogy ott lehessen. És várta haza
a férjét, hogy hozzásimulhasson. Mert máris hiányzott. Érezte,
hogy a reggeli vitájuk csak még jobban összekovácsolta
őket.
Reggel
Réka korán ébredt, jókedvvel készült az istentiszteletre. Mint
egy találkozásra, amire régóta várt.
Évek
óta nem járt templomban. Az utolsó padba ült le. Amikor meglátta
a tiszteletest, elcsodálkozott. De hiszen ez Jánosi Ferenc!
Kolléganője, Sarolta fia. Sosem mondta, hogy a fia pap. Milyen
keveset tudunk egymásról... Furcsa volt most palástban látni a
férfit, aki gyakran eljött az anyja munkahelyére. Igaz, eddig nem
sokat beszélgettek. Hát a templomba kellett eljönnie, hogy jobban
megismerje. Hallgatta a szavait. Mély, megnyugtató hangon beszélt.
Oda kellett rá figyelni. Minden mondatának súlya volt. Nem üres
locsogás, érződött, hogy meggyőződésből beszél. Vallja is,
amit mond, elgondolkodtat. A 8. zsoltárból idézett: "Ha látom
az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket
ráhelyeztél, micsoda a halandó - mondom, - hogy törődsz vele, és
az emberfia, hogy gondod van rá?" Beszélt Isten végtelen és
türelmes szeretetéről. Rékának erősebben, hevesen dobbant a
szíve, amikor végiggondolta a példabeszédekből vett idézetet:
"Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, és pedig mint az atya
az ő fiát, akit kedvel." Bizony, néha szükség van a
dorgálásra, hogy jobbá váljunk tőle. Nem élhetünk
elkényeztetett gyerek módjára, aki bármit megtehet, amihez éppen
kedvet érez. Vagy ha mégis, annak kárát látjuk az utolsó napon.
A számvetés idején. A templom kórusának csengő hangja rásimult
Réka kis verébként verdeső lelkére. "Az Ő szeretete olyan
nagy, hogy fel sem mérhetem. Nem tudja felfogni az emberi értelem.
Mikor bűneim súlya alatt a Golgotára ment, meghalt azért Ő, hogy
én élhessek..." Amikor a záró imádságot közösen mondták,
Réka próbálta visszatartani feltörő könnyeit. De érezte, hogy
hasztalan. Ezek a könnyek megtisztították, fokozatosan kisöpörték
a benne lévő, összegyűjtött haragot. Megbékélt a világgal,
megbékélt a férjével és önmagával. Komolyan vette az imádság
sorait, és bizalommal tekintett a jövő felé.
Dupla kávé
A templom udvarán, ahol már
kevesen maradtak, Réka odament a tiszteleteshez. Az megismerte őt,
barátságosan üdvözölte. Együtt indultak ki a kapun, közben
beszélgettek.
Amikor a kávéház elé értek, Ferenc meghívta
egy kávéra. A nyitott teraszon találtak üres asztalt, oda ültek
le beszélgetni. De nem nagyon hallották egymás hangját, mert egy
nő hangoskodott a közeli asztalnál. Veszekedett egy férfival, aki
valószínűleg a párja lehetett. Látszott, hogy a nő ittas, nem
volt teljesen magánál. Az odakiáltott vádak után keserves
zokogásban tört ki.
Réka kissé megvetően jegyezte meg:
- Micsoda viselkedés ez! Leitta magát, aztán itt cirkuszol.
- Pedig valószínűleg nagy baja lehet, ha eddig eljutott. Vajon
milyen probléma vezetett idáig? Mi, emberek általában könnyen és
elhamarkodottan ítélünk. Rásütünk valakire egy bélyeget, pedig
lehet, hogy tévedünk. Milyen jogon szóljuk le? Lehet, hogy olyan
kilátástalan az élete, amelyből nem könnyű kilábalni. Azt nem
mondom, hogy lehetetlen is, csak ő most nem látja a megoldást. Nem
is tudunk róla semmit. Ahelyett, hogy megkérdeznénk: - Segíthetünk
valamiben? - inkább leszóljuk. Most nem rólad beszélek, csak úgy
általában magunkról. Sokszor néhány jó szóval is segíthetnénk.
De mi tovább rontunk a helyzeten azzal, hogy kigúnyoljuk, és
magára hagyjuk a másikat.
- Most zavarba hoztál. Belátom,
hogy van igazság abban, amit mondasz. Én nem vagyok képes arra,
hogy minden embert szeressek. Ha valaki engem sért meg, nem nagyon
tudok mosolyogni rá. Nem tudok a felém dobott kőre lágy kenyérrel
válaszolni. Van olyan ember, aki tud?
- Csak Isten által.
Aki maga a szeretet. Te nem érzed, hogy Ő szeret? Pedig miattad kel
fel reggel a nap, vagy hoz örömet az első hóval. Neked is nyílnak
tavasszal a virágok és árasztanak jó illatot a levegőbe. Miattad
csillagfényes az égbolt nyári éjszakákon. Hagyd, hogy Isten
szeressen téged! Tapasztald meg a jóságát. Olvastad-e már a
Bibliát, az Élet Könyvét? Ha nem, nyisd fel és tartsd a
kezedben. Ismerkedj vele. Ne félj tőle! Abban mindent megtalálsz,
amire szükséged lehet. Amit ő megígér, az nem üres szó, hanem
valóság.
- Mégis miért van ennyi szenvedés? Itt ez a nő
is a szomszéd asztalnál. Láthatóan gyötrődik. És sokan rajta
kívül. Aki fájdalmakkal telve kínlódik, hogy vehetné észre,
hogy őt is szereti az Isten?
- Ez tényleg fontos kérdés.
Kezdetben én is azért imádkoztam, hogy előbbre jussak, legyek
valaki. Helyette kaptam képességet arra, hogy gondolkodjak, és
erőt a testembe, hogy dolgozhassak. Bátor akartam lenni, aki
legyőzi az oroszlánt is. Ehelyett veszélyek zúdultak rám,
amelyeket megtanultam legyűrni, igaz néha keservesen, de végül
sikerrel. Ha erőt kértem az Úrtól, ő megedzett a nehézségek
által. Imádkoztam, hogy szeretni tudjak, és ne legyek keserű.
Találkoztam elesett, beteg, már minden célról lemondott
emberekkel, akiken segíthetek. Elégedett vagyok, mert a legtöbb
vágyam teljesült. A legnagyobb óhajom az, hogy egyszer szemtől
szembe köszönhessem ezt meg Istennek, ha eljön az ideje.
-
Boldog ember vagy.
- Igaz. Mert tudom a titkot. "Ímé,
boldog ember az, akit Isten megdorgál; azért a Mindenhatónak
büntetését meg ne utáljad! Mert Ő megsebez, de be is kötöz,
összezúz, de kezei meg is gyógyítanak. Hat bajodból megszabadít,
és a hetediken sem illet a veszedelem téged."
- Nekem
is jutott bőven nehézség az életben, de én még sosem láttam
ilyen szemszögből a sorsomat. Képes leszek rá valaha? Otthon, a
gimnáziumban a filozófiatanárom feltette a kérdést, hogy vajon
igaz lehet a teremtés elmélete? Kapásból soroltam a cáfolatokat
és a benne rejlő ellentmondást. De tegnap, az erdő csöndjében
úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Ahogy körülnéztem, Istent
láttam mindenütt. Ott volt a növényekben, a felhőben, a
harmatcseppben. Nem akarom újra elveszíteni. Elég sokáig éltem
nélküle.
- Csak merd megnyitni a szíved Isten felé, ő
majd válaszol a kérdéseidre. Engedd Jézust a szívedbe. Ha
hagyod, kisöpör minden rosszat belőled. Ne szorongasd a lelkedben
a múltad rútságait, hanem nyújtsd felé, Ő megtisztít és
megszabadít ezektől. Megáldja életedet. Ne takargasd előle azt a
sok rosszat, amit az évek alatt magadba szedtél. Mert belelát a
legsötétebb zugba is a szíved mélyén. Jobban ismer téged, mint
te magadat. Tudja az indítékaidat. Támaszkodj rá, mert a magad
erejéből képtelen vagy az önzetlen szeretetre.
- Nos,
ennek megértése számomra még nem könnyű...
- Itt ez a
könyv, olvasd el. Ha pedig kérdésed van, a templomban megtalálsz.
- Köszönöm. Jól esett elbeszélgetni veled. Most tele vagyok
kétségekkel és kérdésekkel, de azért reménységgel is.
Viszlát, Ferenc! Örülök, hogy beszélgethettünk.
-
Viszlát! Remélem, majd eloszlanak a kétségeid!
Az Úr van itt
A válás után nehéz, depresszióval telített napok jöttek.
Réka félt, hogy újra összeomlik, s már nem tud feltápászkodni. Rettegett attól, hogy több fájdalmat már nem képes elviselni. Ennyi újrakezdést már nem bír el. Rakta a lábait egymás után, folyamatosak voltak a lépései, nem szakadt meg a ritmusa. De maga sem tudta hol van, és főleg azt, hogy merre tart. Az első padra lerogyott a parkban. Becsukta a szemét, arcáról némán csorogtak lefelé a könnyei. Átáztatta a gallérját. Nem érzett magában erőt ahhoz, hogy folytatni tudja az életet. Csak aludni akart, megpihenni végleg. Az újabb kínnal már nem tudott szembenézni. Nem volt, ami erőt öntsön belé, elfogytak a tartalékok. Lezárult ez a fejezet is, elapadtak a céljai.
Két fiatal fiú ült le a legközelebbi padra. Hangolták a gitárjukat, néhány akkord eljutott Réka tudatáig. Ez a kellemes zene nem illett a lelkiállapotához. Haragudott rájuk, mert érezte, hogy ezek a fiúk boldogok. Ő pedig messze került ettől. Lassacskán az ének szövegét is kezdte felfogni:
" Az Úr van itt, a te Istened.
Ő vár rád. Ő vár rád.
Hogy elmondja,
mennyire szeret.
A legdrágábbat adta érted.
Az ő fiát, aki most is él.
Uralkodik mindörökké."
Réka már nem csak sírt, hanem zokogott. De egyre könnyebbé vált a lelke. Mint akin lassan oldódik a szorító kötés. Apránként szétporladt a kemény kő a szívében. Már nem átkozta a sorsot, hanem tett egy apró lépést előre. Tudta, hogy Isten vele van, nem felejtkezett el róla. Kérte Őt, hogy vezesse az életét, járjon előtte és mutasson utat. Kézen fogva vigye át ezeken a nehéz időkön, és adjon számára békességet. Meglátta, hogy a mélységből csak felfelé visz út. Vagy lenn ragad és elsüllyed, vagy megnyerhet minden háborút. Látott egy kezet, aki magához emelte. S ő megragadta ezeket a kezeket, s tudta, hogy ezentúl rábízhatja magát az Úrra, Ő gondot visel rá. S ha olykor mégis legyőzi a csüggedés, a felhők fölött kék az ég. Kaput nyitott a szívén, s kiáradt rá Jézus kegyelme.
Egy erős kéz
Réka este hamar, kimerülten zuhant ágyba. Álmában hegyet mászott. Élete nyomai kirajzolódtak a sziklán. Néhol könnyedén szökkent előre, szinte repült fölfelé, néhol keservesen araszolt, és időnkét visszacsúszott, vagy elakadt, mert nem talált megfelelő kapaszkodót. Félúton vesztegelt. Ha lefelé nézett, attól félt, lezuhan. Ha fölfelé tekintett, a sima sziklán nem látott repedést, amibe fogódzkodhatna. Kicsúszott a lába alól a talaj, se le, se föl nem talált utat. Ekkor egy kéz nyúlt felé, és erőteljesen megragadta. Felrántotta a következő lépcsőfokra.
– Te vagy az, Uram?
– Én vagyok, gyermekem.
– Hát nem hagytál el mégsem?
– Kételkedtél? Pedig minden nap fogtam a kezed.
– A legnagyobb ínségben is? A legsúlyosabb kínok között?
– Mindig itt voltam veled…
Réka tudta, hogy Isten szereti és megáldja. Eljárt minden vasárnap a templomba és hívő barátokra talált. Ápolta is ezeket az értékes kapcsolatokat. Úgy érezte, újjászületett. Amikor mégis erőt vett rajta a csüggedés, elővette a Bibliát és újra meg újra erőt merített belőle. Emlékezett azokra az időkre, mikor mustármagnál is kevesebb hittel élt, s a keskeny útról hol ide, hol oda tért le. De pislogott mindig egy kis gyertyafény, nem fogyott el a lángja. Igaz, néha csak kevéssé, de mindig parázslott. Érezte, amikor megrepedezett nádként kitette magát száz veszélynek, de Isten igazította a lépteit, hogy hozzá visszatérjen. Most már rá bízta magát teljes egészen, s az Úr fogta a kezeit, s átvezette ezer veszélyen.
Érett kukoricacső
Eljött
az aratás ideje.
Az érett kukoricacsövek jókora halomban
állnak. Én is olyan vagyok, mint egy azok között...Isten,
a gazda, kedvtelve nézi a termést. Kiemel, kezébe vesz, a csuhé
alatt már látja a szemeket. Hiszen Ő alkotott. S ekkor elkezdi
lefejteni a szorosan rám tapadó rétegeket. Az első csuhé, amit
lehámozott, az elbizakodottság és az egoizmus. "Mert kicsoda
tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig úgy
kaptad, mit dicsekedel, mintha nem kaptad volna?" (1 Kor. 4:7).
Aztán lekerült sorra a többi réteg is, ami elrejtette az érett
termést, köztük az aggodalmaskodás és a félelem. ""Ezért
mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és
mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e
az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? Nézzétek meg
az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak,
és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal
értékesebbek náluk? Aggódásával pedig ki tudná közületek
meghosszabbítani életét csak egy arasznyival is? Mit aggódtok a
ruházatért is? Figyeljétek meg a mezei liliomokat, hogyan
növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom nektek, hogy
Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek
közül akár csak egy is. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és
holnap a kemencébe vetik, így öltözteti az Isten, nem sokkal
inkább titeket, kicsinyhitűek?" "Ne
aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? - vagy: Mit
igyunk? - vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok
kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek
van minderre. De keressétek először az ő országát és
igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek. Ne
aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért:
elég minden napnak a maga baja."
(Máté 6: 25-34).
S Isten keze nyomán lekerült az elégedetlenség rétege is. "Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé." (2 Mózes 20: 17). "Mert semmit sem hoztunk magunkkal a világra, és el sem vihetünk semmit. Ha tehát van ennivalónk és ruházatunk, elégedjünk meg azzal." (1Tim.6: 7-8).
S lekerült a depresszió és csüggedés rétege is. Ekkor tudtam meg, hogy a próbák és nehézségek a javamra voltak az életemben. S hogy fájt-e ez a megtisztítás? Formálás és alakítás? Bizony nagyon sokszor igen. Sokszor potyogtak a könnyeim. Nem értettem, miért történik velem ennyi fájdalom? De gyermeki bizalommal fordultam Isten felé, aki kezében tartotta az életem. Vezetett az úton, velem volt a mélységeimben, s fogta a kezem. Életemnek új értelmet adott. S hogy most tökéletes lennék? Nem. Csak egy bűnös ember vagyok, aki bocsánatot nyert, s akit megtalált a kegyelem.
Húsvét hétfő
A kisfiam, Kristóf 2 éves koráig nagyon beteges gyermek volt. 11 hónapos korában bekerült a kórházba. Végig vele voltam, még éjszaka is. Ott vette fel azt a szokást, hogy amikor sírt, nem vett levegőt. Ez nagyon ijesztő volt a számomra, és féltettem őt. Az orvosok azt tanácsolták, hogy ilyenkor locsoljam le vízzel, vagy húzzam meg a haját, fújogassam az arcát, hogy másfelől kapjon ingert, és akkor majd levegőt vesz.
Húsvét hétfőn végre hazajöhettünk. De csak Miskolcra engedtek el, hogy közel legyünk a kórházhoz, hogyha valami baj történne, hamar vissza tudjuk hozni a kisfiamat. Így kerültünk az apai nagyszülőkhöz. De még aznap megtörtént a baj. Ebéd után a fiamat átvette a Nagyi, hogy ő majd elaltatja. Kristóf sírt, majd egyszer csak hallottam, hogy elcsendesedett. Nagyi azt hitte, hogy elaludt, és lefektette a kiságyba. Ezzel kapcsolatban rossz előérzésem lett, ami be is igazolódott. Kis idő múlva Nagyi kihozta őt, hogy nézzük meg, mi történt vele, nem lélegzik. Teljesen befeketedett az egész teste, és az oxigénhiánytól kimerevedett. Gyorsan ráöntöttem egy egész pohár vizet, majd húzgáltam a haját, közben fújogattam az arcát, de semmire nem reagált. Légzésnek semmi nyoma nem volt, élettelenül feküdt a karjaimban. Kifutottam vele az udvarra, de sehonnan nem jött segítség. Múltak a percek, nagyon hosszúnak tűnt az eltelt idő. Nagyapa hívni akarta a mentőt, de idegességében elejtette a telefont. Mindnyájan pánikban voltunk. Magamhoz öleltem a fiamat, és felkiáltottam Istenhez: - Segíts, Uram! Tudom, hogy látsz és hallasz engem!
Nagyi azt tanácsolta, hogy gyorsan vigyük vissza Kristófot a kórházba. Apával beültünk a kocsiba, karjaimban a kisfiammal. Nem fogadtam el, hogy itt legyen a vége. Magamban Istenhez fohászkodtam. Sírva kértem az Urat, hogy mentse meg a gyermekemet. Ha már megkaptuk, engedje őt felnőni. Neki hatalmában áll megmenteni őt. Adja vissza az életét! Olyan sok örömünk volt benne, nem érhet itt véget.
Néztem a kis fekete, merev testet, és tovább fohászkodtam. Kezdetben még nem történt semmi, s én újra Istenhez kiáltottam. Ekkor Kristóf vett egy nagy, mély levegőt, és a színe is kezdett visszatérni. Habzott a szája és még görcsben állt a teste, de már lélegzett. Ekkor már kissé kezdtem megnyugodni, és reménykedtem, hogy az oxigénhiánynak nem lesznek maradandó káros hatásai.
A kórházban az intenzív osztályra került, mi kinn várakoztunk. Fél óra múlva kijött egy orvos, és azt mondta, megnézhetjük Kristófot, csak ne vegyen észre minket. Ült egy nővér ölében, és jókedvűen falatozott. Elmosolyodtam, ahogy megláttam. Megcsinálta a nagy ijedelmet, s lám, már semmi baja. Milyen jó az étvágya, és mosolyog! Nagy kő esett le a szívemről. Hálát adtam Istennek minden jótettéért és ezért a kegyelemért.
Húsvét hétfő volt, amikor az Úr Jézus Krisztus feltámadását ünnepeltük. Még sok húsvétunk eltelt azóta, de nekem minden húsvéton eszembe jut, hogyan könyörült meg Isten az én fiamon is. Nagy kegyelem volt ez, s nagy csoda. Szívemet ma is elönti a hála. Uram, köszönöm!