Örömüzenet

1. Nyiss kaput...
2. A kereszt
3. Örömüzenet
4. Pedig ismersz...
5. Őszi ima
6. Kegyelem
7. Örök reménységgel
8. Lépések Jézussal
9. Sodró árban
10. 1. Zsoltár
11. 4. Zsoltár
12. 6. Zsoltár
13. Válassz!

Új irány

1. Néked énekelni
2. A Teremtőhöz
3. Mégis
4. Új irány
5. Szent tűzzel
6. Hozzád vezet
7. Veled
8. Feltámadás
9. Irgalom
10. 2. Zsoltár
11. 5. Zsoltár
12. 7. Zsoltár
13. Könyörület (Ima a hitetlenekért)

Krízishelyzet

 Krízishelyzetben nincs más, akitől segítséget várhatnának az emberek, csak Isten.
Így volt ez Rékával akkor is, amikor tizenkét éves korában megbetegedett Csöpi nevű kiskutyája. Az orvos injekciózta, biztatta, hogy van remény a megmentésére. De estére a kutya nagyon rosszul lett, keservesen sírt, vonyított. Szelíd szemeivel könyörgött, hogy Réka segítsen rajta. Ő pedig tehetetlen volt, majd a szíve szakadt meg a kutyáért. Éjfél felé már nem bírta hallgatni panaszos sírását, látni nagy fájdalmait. Ekkor jutott eszébe Isten, és imádkozott, hogy szabadítsa meg ezt az ártatlan jószágot a szenvedéseitől. Abban a pillanatban, ahogy kimondta az áment, a kutya örökre elhallgatott. Rékának azóta is sokszor eszébe jutott ez a pillanat. Meghatározó élménnyé vált, hiszen ez volt a legkönyörületesebb megoldás. És amire ő saját erejéből képtelen volt, azt Isten megcselekedte helyette.
Visszaemlékezve erre az esetre, most kezdte érezni Isten végtelen szeretetét és irgalmát. Csodálkozva tapasztalta, hogy vágy ébredt benne Isten Igéje, a Biblia iránt. Máté evangéliumát olvasva megértette Jézus helyettes áldozatát. Ráébredt, hogy az ő bűnei miatt is ömlött Jézus vére. Fájó sebek és rég eltemetett események törtek elő lelkéből. Megvallotta Istennek ezeket, és hitte, hogy bűnei megbocsáttattak a Krisztusért. Soha nem tapasztalt örömöt és hálát érzett, s most már tudta, hogy betöltődött lelkében az az űr, amit egyedül csak az Isten fia, Jézus Krisztus tölthet be.

A templom vonzása

Réka gondolatai ide-oda csapongtak. Az Isten. Ott van minden titok fölött. Milyen régen nem jutott eszembe. Évek óta nem imádkoztam. Miért nem vettem észre, hogy szükségem van rá? A körülöttem zajló világ lekötötte minden figyelmem, saját belső gondolataim eltereltek a lényegről. Kell, hogy Isten létezzen! Mert akkor nem léteznék én sem...

Megnyugodva indult haza, és elhatározta, hogy holnap vasárnap lévén elmegy a templomba. Ami ott van nem is messze tőlük. A harangszó elhallatszik a házukhoz, mégsem gondolt arra soha, hogy az neki is hívó szó. És itt az erdő csöndjében meghallotta ezt a harangot. Alig várta a holnapot, hogy ott lehessen. És várta haza a férjét, hogy hozzásimulhasson. Mert máris hiányzott. Érezte, hogy a reggeli vitájuk csak még jobban összekovácsolta őket.
Reggel Réka korán ébredt, jókedvvel készült az istentiszteletre. Mint egy találkozásra, amire régóta várt.
Évek óta nem járt templomban. Az utolsó padba ült le. Amikor meglátta a tiszteletest, elcsodálkozott. De hiszen ez Jánosi Ferenc! Kolléganője, Sarolta fia. Sosem mondta, hogy a fia pap. Milyen keveset tudunk egymásról... Furcsa volt most palástban látni a férfit, aki gyakran eljött az anyja munkahelyére. Igaz, eddig nem sokat beszélgettek. Hát a templomba kellett eljönnie, hogy jobban megismerje. Hallgatta a szavait. Mély, megnyugtató hangon beszélt. Oda kellett rá figyelni. Minden mondatának súlya volt. Nem üres locsogás, érződött, hogy meggyőződésből beszél. Vallja is, amit mond, elgondolkodtat. A 8. zsoltárból idézett: "Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó - mondom, - hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?" Beszélt Isten végtelen és türelmes szeretetéről. Rékának erősebben, hevesen dobbant a szíve, amikor végiggondolta a példabeszédekből vett idézetet: "Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, és pedig mint az atya az ő fiát, akit kedvel." Bizony, néha szükség van a dorgálásra, hogy jobbá váljunk tőle. Nem élhetünk elkényeztetett gyerek módjára, aki bármit megtehet, amihez éppen kedvet érez. Vagy ha mégis, annak kárát látjuk az utolsó napon. A számvetés idején. A templom kórusának csengő hangja rásimult Réka kis verébként verdeső lelkére. "Az Ő szeretete olyan nagy, hogy fel sem mérhetem. Nem tudja felfogni az emberi értelem. Mikor bűneim súlya alatt a Golgotára ment, meghalt azért Ő, hogy én élhessek..." Amikor a záró imádságot közösen mondták, Réka próbálta visszatartani feltörő könnyeit. De érezte, hogy hasztalan. Ezek a könnyek megtisztították, fokozatosan kisöpörték a benne lévő, összegyűjtött haragot. Megbékélt a világgal, megbékélt a férjével és önmagával. Komolyan vette az imádság sorait, és bizalommal tekintett a jövő felé.

Dupla kávé

A templom udvarán, ahol már kevesen maradtak, Réka odament a tiszteleteshez. Az megismerte őt, barátságosan üdvözölte. Együtt indultak ki a kapun, közben beszélgettek.
Amikor a kávéház elé értek, Ferenc meghívta egy kávéra. A nyitott teraszon találtak üres asztalt, oda ültek le beszélgetni. De nem nagyon hallották egymás hangját, mert egy nő hangoskodott a közeli asztalnál. Veszekedett egy férfival, aki valószínűleg a párja lehetett. Látszott, hogy a nő ittas, nem volt teljesen magánál. Az odakiáltott vádak után keserves zokogásban tört ki.
Réka kissé megvetően jegyezte meg:
- Micsoda viselkedés ez! Leitta magát, aztán itt cirkuszol.
- Pedig valószínűleg nagy baja lehet, ha eddig eljutott. Vajon milyen probléma vezetett idáig? Mi, emberek általában könnyen és elhamarkodottan ítélünk. Rásütünk valakire egy bélyeget, pedig lehet, hogy tévedünk. Milyen jogon szóljuk le? Lehet, hogy olyan kilátástalan az élete, amelyből nem könnyű kilábalni. Azt nem mondom, hogy lehetetlen is, csak ő most nem látja a megoldást. Nem is tudunk róla semmit. Ahelyett, hogy megkérdeznénk: - Segíthetünk valamiben? - inkább leszóljuk. Most nem rólad beszélek, csak úgy általában magunkról. Sokszor néhány jó szóval is segíthetnénk. De mi tovább rontunk a helyzeten azzal, hogy kigúnyoljuk, és magára hagyjuk a másikat.

- Most zavarba hoztál. Belátom, hogy van igazság abban, amit mondasz. Én nem vagyok képes arra, hogy minden embert szeressek. Ha valaki engem sért meg, nem nagyon tudok mosolyogni rá. Nem tudok a felém dobott kőre lágy kenyérrel válaszolni. Van olyan ember, aki tud?
- Csak Isten által. Aki maga a szeretet. Te nem érzed, hogy Ő szeret? Pedig miattad kel fel reggel a nap, vagy hoz örömet az első hóval. Neked is nyílnak tavasszal a virágok és árasztanak jó illatot a levegőbe. Miattad csillagfényes az égbolt nyári éjszakákon. Hagyd, hogy Isten szeressen téged! Tapasztald meg a jóságát. Olvastad-e már a Bibliát, az Élet Könyvét? Ha nem, nyisd fel és tartsd a kezedben. Ismerkedj vele. Ne félj tőle! Abban mindent megtalálsz, amire szükséged lehet. Amit ő megígér, az nem üres szó, hanem valóság.
- Mégis miért van ennyi szenvedés? Itt ez a nő is a szomszéd asztalnál. Láthatóan gyötrődik. És sokan rajta kívül. Aki fájdalmakkal telve kínlódik, hogy vehetné észre, hogy őt is szereti az Isten?
- Ez tényleg fontos kérdés. Kezdetben én is azért imádkoztam, hogy előbbre jussak, legyek valaki. Helyette kaptam képességet arra, hogy gondolkodjak, és erőt a testembe, hogy dolgozhassak. Bátor akartam lenni, aki legyőzi az oroszlánt is. Ehelyett veszélyek zúdultak rám, amelyeket megtanultam legyűrni, igaz néha keservesen, de végül sikerrel. Ha erőt kértem az Úrtól, ő megedzett a nehézségek által. Imádkoztam, hogy szeretni tudjak, és ne legyek keserű. Találkoztam elesett, beteg, már minden célról lemondott emberekkel, akiken segíthetek. Elégedett vagyok, mert a legtöbb vágyam teljesült. A legnagyobb óhajom az, hogy egyszer szemtől szembe köszönhessem ezt meg Istennek, ha eljön az ideje.
- Boldog ember vagy.
- Igaz. Mert tudom a titkot. "Ímé, boldog ember az, akit Isten megdorgál; azért a Mindenhatónak büntetését meg ne utáljad! Mert Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak. Hat bajodból megszabadít, és a hetediken sem illet a veszedelem téged."
- Nekem is jutott bőven nehézség az életben, de én még sosem láttam ilyen szemszögből a sorsomat. Képes leszek rá valaha? Otthon, a gimnáziumban a filozófiatanárom feltette a kérdést, hogy vajon igaz lehet a teremtés elmélete? Kapásból soroltam a cáfolatokat és a benne rejlő ellentmondást. De tegnap, az erdő csöndjében úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Ahogy körülnéztem, Istent láttam mindenütt. Ott volt a növényekben, a felhőben, a harmatcseppben. Nem akarom újra elveszíteni. Elég sokáig éltem nélküle.
- Csak merd megnyitni a szíved Isten felé, ő majd válaszol a kérdéseidre. Engedd Jézust a szívedbe. Ha hagyod, kisöpör minden rosszat belőled. Ne szorongasd a lelkedben a múltad rútságait, hanem nyújtsd felé, Ő megtisztít és megszabadít ezektől. Megáldja életedet. Ne takargasd előle azt a sok rosszat, amit az évek alatt magadba szedtél. Mert belelát a legsötétebb zugba is a szíved mélyén. Jobban ismer téged, mint te magadat. Tudja az indítékaidat. Támaszkodj rá, mert a magad erejéből képtelen vagy az önzetlen szeretetre.
- Nos, ennek megértése számomra még nem könnyű...
- Itt ez a könyv, olvasd el. Ha pedig kérdésed van, a templomban megtalálsz.
- Köszönöm. Jól esett elbeszélgetni veled. Most tele vagyok kétségekkel és kérdésekkel, de azért reménységgel is. Viszlát, Ferenc! Örülök, hogy beszélgethettünk.
- Viszlát! Remélem, majd eloszlanak a kétségeid!

Az Úr van itt

A válás után nehéz, depresszióval telített napok jöttek.

Réka félt, hogy újra összeomlik, s már nem tud feltápászkodni. Rettegett attól, hogy több fájdalmat már nem képes elviselni. Ennyi újrakezdést már nem bír el. Rakta a lábait egymás után, folyamatosak voltak a lépései, nem szakadt meg a ritmusa. De maga sem tudta hol van, és főleg azt, hogy merre tart. Az első padra lerogyott a parkban. Becsukta a szemét, arcáról némán csorogtak lefelé a könnyei. Átáztatta a gallérját. Nem érzett magában erőt ahhoz, hogy folytatni tudja az életet. Csak aludni akart, megpihenni végleg. Az újabb kínnal már nem tudott szembenézni. Nem volt, ami erőt öntsön belé, elfogytak a tartalékok. Lezárult ez a fejezet is, elapadtak a céljai.

Két fiatal fiú ült le a legközelebbi padra. Hangolták a gitárjukat, néhány akkord eljutott Réka tudatáig. Ez a kellemes zene nem illett a lelkiállapotához. Haragudott rájuk, mert érezte, hogy ezek a fiúk boldogok. Ő pedig messze került ettől. Lassacskán az ének szövegét is kezdte felfogni:

" Az Úr van itt, a te Istened.

Ő vár rád. Ő vár rád.

Hogy elmondja,

mennyire szeret.

A legdrágábbat adta érted.

Az ő fiát, aki most is él.

Uralkodik mindörökké."

Réka már nem csak sírt, hanem zokogott. De egyre könnyebbé vált a lelke. Mint akin lassan oldódik a szorító kötés. Apránként szétporladt a kemény kő a szívében. Már nem átkozta a sorsot, hanem tett egy apró lépést előre. Tudta, hogy Isten vele van, nem felejtkezett el róla. Kérte Őt, hogy vezesse az életét, járjon előtte és mutasson utat. Kézen fogva vigye át ezeken a nehéz időkön, és adjon számára békességet. Meglátta, hogy a mélységből csak felfelé visz út. Vagy lenn ragad és elsüllyed, vagy megnyerhet minden háborút. Látott egy kezet, aki magához emelte. S ő megragadta ezeket a kezeket, s tudta, hogy ezentúl rábízhatja magát az Úrra, Ő gondot visel rá. S ha olykor mégis legyőzi a csüggedés, a felhők fölött kék az ég. Kaput nyitott a szívén, s kiáradt rá Jézus kegyelme.

Egy erős kéz

Réka este hamar, kimerülten zuhant ágyba. Álmában hegyet mászott. Élete nyomai kirajzolódtak a sziklán. Néhol könnyedén szökkent előre, szinte repült fölfelé, néhol keservesen araszolt, és időnkét visszacsúszott, vagy elakadt, mert nem talált megfelelő kapaszkodót. Félúton vesztegelt. Ha lefelé nézett, attól félt, lezuhan. Ha fölfelé tekintett, a sima sziklán nem látott repedést, amibe fogódzkodhatna. Kicsúszott a lába alól a talaj, se le, se föl nem talált utat. Ekkor egy kéz nyúlt felé, és erőteljesen megragadta. Felrántotta a következő lépcsőfokra.

– Te vagy az, Uram?

– Én vagyok, gyermekem.

– Hát nem hagytál el mégsem?

– Kételkedtél? Pedig minden nap fogtam a kezed.

– A legnagyobb ínségben is? A legsúlyosabb kínok között?

– Mindig itt voltam veled…

Réka tudta, hogy Isten szereti és megáldja. Eljárt minden vasárnap a templomba és hívő barátokra talált. Ápolta is ezeket az értékes kapcsolatokat. Úgy érezte, újjászületett. Amikor mégis erőt vett rajta a csüggedés, elővette a Bibliát és újra meg újra erőt merített belőle. Emlékezett azokra az időkre, mikor mustármagnál is kevesebb hittel élt, s a keskeny útról hol ide, hol oda tért le. De pislogott mindig egy kis gyertyafény, nem fogyott el a lángja. Igaz, néha csak kevéssé, de mindig parázslott. Érezte, amikor megrepedezett nádként kitette magát száz veszélynek, de Isten igazította a lépteit, hogy hozzá visszatérjen. Most már rá bízta magát teljes egészen, s az Úr fogta a kezeit, s átvezette ezer veszélyen.  

Érett kukoricacső

Eljött az aratás ideje. Az érett kukoricacsövek jókora halomban állnak. Én is olyan vagyok, mint egy azok között...Isten, a gazda, kedvtelve nézi a termést. Kiemel, kezébe vesz, a csuhé alatt már látja a szemeket. Hiszen Ő alkotott. S ekkor elkezdi lefejteni a szorosan rám tapadó rétegeket. Az első csuhé, amit lehámozott, az elbizakodottság és az egoizmus. "Mert kicsoda tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekedel, mintha nem kaptad volna?" (1 Kor. 4:7). Aztán lekerült sorra a többi réteg is, ami elrejtette az érett termést, köztük az aggodalmaskodás és a félelem. ""Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk? Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy arasznyival is? Mit aggódtok a ruházatért is? Figyeljétek meg a mezei liliomokat, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti az Isten, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűek?" "Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? - vagy: Mit igyunk? - vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja." (Máté 6: 25-34).

S Isten keze nyomán lekerült az elégedetlenség rétege is. "Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé." (2 Mózes 20: 17). "Mert semmit sem hoztunk magunkkal a világra, és el sem vihetünk semmit. Ha tehát van ennivalónk és ruházatunk, elégedjünk meg azzal." (1Tim.6: 7-8). 

S lekerült a depresszió és csüggedés rétege is. Ekkor tudtam meg, hogy a próbák és nehézségek a javamra voltak az életemben. S hogy fájt-e ez a megtisztítás? Formálás és alakítás? Bizony nagyon sokszor igen. Sokszor potyogtak a könnyeim. Nem értettem, miért történik velem ennyi fájdalom? De gyermeki bizalommal fordultam Isten felé, aki kezében tartotta az életem. Vezetett az úton, velem volt a mélységeimben, s fogta a kezem. Életemnek új értelmet adott. S hogy most tökéletes lennék? Nem. Csak egy bűnös ember vagyok, aki bocsánatot nyert, s akit megtalált a kegyelem.