Magaslaton
Álmomban
nagyon fáradt voltam. Kimerültem és féltem. Mentem fölfelé egy
meredek emelkedőn, de nem tudtam, hogy hová tartok. Ahogy haladtam
fölfelé, a lábam egy-egy törésen talált kapaszkodót. Ha sima
lett volna ez az út, csúszott volna vissza a lábam. De mivel
voltak az úton kisebb-nagyobb megtört részek, azokra lépve jól
tudtam haladni egyre feljebb. Az erőm elhagyott. Egy kérdés volt
bennem: miért kellett olyan sok törésnek lennie az életemben,
Istenem? Sokkal messzebbre juthattam volna, ha nem álltak volna
utamba azok a fájdalmas törések. Isten megmutatta, hogy ezeket
arra használta, hogy magasabbra tudjon vinni engem. Mert ahogy
ezeken haladtam fölfelé, stabil volt a lépésem, nem tudtam
visszacsúszni. Az a terület, amelyet már megkaptam és
megharcoltam, az már az enyém, és azon már uralkodni tudok. Aztán
megyek a következőre, majd egy újabbra, és győzelemről
győzelemre vezet engem az Isten. Újabb és újabb területeket
veszek be, és amiért már megküzdöttem, azt az ellenség, a sátán
nem tudja elvenni tőlem.
Sokszor
visszanéztem a megtett útra, de elszédültem. Láttam, honnan
indultam el, de még nem tudtam, hogy merre haladok. Újra éltem azt
a sok kudarcot, fájdalmat, nehézséget, az akadályokat, könnyeket,
amelyekben részem volt. Ezeken már nem tudok változtatni, de
tanultam belőlük. Most már tudom, hogy sosem kellett egyedül
cipelnem a terheket. Az Úr Jézus, akivel élő kapcsolatban vagyok,
vitte a terheim nagy részét. Ő maga is végig járta a földi
pályáját, amikor a legnagyobb mennyei dicsőségből a legnagyobb
mélységbe jutott. Átélte a legnagyobb fájdalmat is, amikor így
gyötrődött a kereszten: "Én Istenem, én Istenem, miért
hagytál el engem?" Ekkora mélyponton én sohasem voltam. Rábíztam
magam az Úr Jézus vezetésére, és lépésről lépésre segített
előre, mutatta az utat. Meg kellett tanulnom bízni benne, hogy Ő
jól tudja a célt, és boldog lesz a megérkezés...
S
eközben folyamatosan formálódtam én is, mint a fazekas kezében
az agyag. Minél inkább éreztem Isten közelségét, a bennem lévő
szorongások és aggodalmaskodások helyét átvette egy mélységes
békesség, ragaszkodás az Úrhoz, minden körülmény között. Aki
megmutatta, hogy bármi történjék is velem, Ő ott van, akkor is,
ha észre sem veszem. Fogja a kezemet, terelget és irányít.
Ezredszer is elmondta a bátorító szavakat: "Ne félj! Nem
hagylak el, nem vagy egyedül."
Ha
kell, mindent újra kezdhetek, van remény, új utak is megnyílhatnak
előttem. Lelkem békessége nyomán kinyílt a hála virága.